Twitter ezt a hashtaget látom,és összeszorul a szívem. Én sajnos elveszítettem az apukámat több mint 2 éve. Azóta is csak úgy vagyok és repül az idő. Aki ezt nem élte nem tudhatja milyen rossz érzés. Én továbbra is várom,hogy munka után hazaérjen,vagy munkahelyen eszembe jut mikor túl órázok,hogy milyen jó lenne ha kocsival értem jönne. A szokásos nagy bevásárlások kettesben,telekre utazás. Kimegyek a konyhába és nincs ott a laptopja és nem ül ott vagy épp főz valami finomat,istenem de hiányzik a főztje. A támogatás,amit csak tőle kaptam. Mindig apás lány voltam,nem azért,anyával is jóba voltam,de inkább apásabb voltam,ő volt a hősöm,a középpont,annyira,de annyira szeretem,hogy fáj. Még a történtek előtt is elsírtam magam,amikor olyan film,vagy sorozat rész,ahol az apa elvesztése a téma,de ezek után... jó ha meg tudok nézni ilyet. Arról nem beszélve,hogy ezeket az érzéseket nem mutathatom ki hogy mennyire fáj,főleg anya miatt. Erősnek kell maradnom,amit lehet hogy másik passzívnak,vagy agresszívnak vélnek,de kicsit érzelem mentesnek kell lennem,hogy még se fájjon mind annyira. Nagyon sok olyan dolog van,ami fura,de nálam így történt. Például az első pár napba,az agyam nem igen fogta fel,mindig vártam hogy haza érjen,este kimentem és jó éjszakát akartam kívánni neki,vagy éppen kiszóltam neki,valamiért. Nem minden szűnt meg,de már tudom,hogy nincs,de a megszokások még mindig meg maradtak. Persze most már a munkával és a hétvégi önkéntességgel van egy napi rutin,de ebbe így beleragadtam és igazából nem is biztos hogy ki akarok ebből szabadulni,inkább még jobban lefoglalnám magam. Amit nem is említettem,az álmok. Úgy talán 1 évig,de akár még most is,az volt a világ legrosszabb dolga. A valósághűség,csak rádobott egy lapáttal az egész "képzelgésnek". Állandóan azt álmodtam,hogy nem is halt meg apa,csak eltűnt egy időre és bújtatni kell,vagy hasonlókat és én ebbe a világba éltem. Nem igazán tudtam az álmot és a valóságot szétválasztani. Nagyszülő az más volt nálam. A nagypapámnál is én attól voltam igazán kész,ahogy apukámat akkor láttam,az beleégett a fejembe... Apukát sose jó elveszteni,de amikor nekem a legnagyobb szükségem lenne rá,épp amikor kilépek a valódi életbe...
Sajnálom,hogy ilyen hosszú szomorú lett az egész,de ez most nyomta a szívem,már nagyon-nagyon rég kiakartam ezt írni magamból. Senkinek nem kívánom. Én viszonylag azért erős vagyok,így nem estem teljes depresszióba meg hasonlók,de aki akár csak egy picikét gyengébb nálam érzelmileg... Inkább nem fejtem ki,még nekem is nehéz ez az egész. Ünnepeljétek,és örüljetek az apukátoknak,akinek meg nincs az maradjon erős. Magatok miatt,vagy valaki fontos miatt az életetekbe(anyukátok,testvéretek,gyereket miatt). Kitartást lányok,fiúk!
Laters,y'all
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése