Már 3. napja ég mellettem egy gyertya Cory Monteith-ért,a családjáért,Lea-ért,és barátaiért.És ma rájöttem valamire.Ami lehet butaság,de én ezt érzem.Sajnálatos módon az utóbbi időben elég sok halál eset volt a családomban,ezért is visel meg ilyen nagyon Cory halála.Bár amúgy is nagyon megviselne,de még egy év se telt el apukám halála óta,és hirtelen az ő emlékei is jönnek vissza.Eddig se volt jó,de most sokkal többször eszembe jut.És rájöttem hogy Cory halála miatt nagyon szomorú vagyok.Viszont apukám halála miatt (most már) inkább dühös.Nehéz megmagyarázni miért dühös vagyok.Talán mert úgy érzem,hogy nem ismerhettem meg eléggé,nem láthatta ahogy felnövök,nem támogathat,nem lehet ott mellettem ha kell nekem,nem ölelhetem meg többé,nem kérdezhetek tőle már semmit,nem mesélhet történeteket fiatalkoráról,nem veszekedhetünk,nem mehetünk el együtt vásárolni,nem mehetünk el kocsikázni,nem rohanhatok hozzá,ha anya nem enged valamit,nem lehet az ő kicsi lánya többé.Ezt még sokáig sorolhatnám.És ez mind nagyon fáj!Dühös vagyok,hogy úgy ment el,ahogy.Én úgy képzeltem,hogy majd mikor megöregszik szépen elalszik.És hogy anyával együtt öregszik meg.Most,hogy kiderült-amire én is gondoltam-hogy Cory szívrohamot,vagy valami hasonló dologba halt bele,csak még rosszabb.Amúgy is nehéz elfogadni valakinek a halálát,de ha ez egy ilyen gyors lefolyású,megállíthatatlan dolog,az csak még rosszabb.És sajnos én tudom most mit éreznek a szerettei.Emlékszem,hogy nyugtatót adtak be nekem,mert annyira sokkos állapotba voltam.Nem vagyok vallásos.És lassan már abban se hiszek hogy Isten létezik.Eddig úgy álltam hozzá,hogy lehet igen,lehet nem én nem szólok bele.De ennyi szörnyű dolog után már azt se tudom,hogy kéne-e higgyek bármiben.Istenben vagy akármiben.És szörnyű dolgok alatt nem csak a halálokra gondolok,hanem az emberek életére.Nagyon jó,hogy egyre több embert megismerhetek,de hogy azt halljam hogy milyen az életük...nincsenek szavaim.Minden alkalommal amikor mesélnek erről vagy bárhogy kicsit meg van említve összeszorul a szívem,és csak áldom a szüleim,hogy úgy neveltek ahogy.Nincs sok pénzünk,nem nagy a lakásunk,de szeretetben és egészségben nőhettem fel.Ebből is látszik,hogy mennyire naív vagyok.Soha nem gondoltam arra,hogy valakik másképp nőnek fel.Mindig azt gondoltam,hogy minden szülő szereti,de igazán szereti a gyerekét.Persze egy idő után megtanultam,hogy vannak rosszabb dolgok is az életben,mint hogy nem kapom meg azt a játékot,amit lehet 5 perc után meg is unnék,hiába akarom olyan nagyon.
És ezt a monológot akár egész nap tudnám folytatni,de már így is elég hosszú lett.Aki teheti gyújtson egy gyertyát vagy 1 perc néma csönddel adózzon azoknak akiket elvesztett,akiket szeret és akiket biztonságba akarja tudni.Köszönöm hogy itt vagytok nekem és életben tartotok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése